(2016. április 6. szerda)
Eljött a szerda és ezzel együtt az új rovatunk is az “Élet a fotelon túl”. Ahogy azt már pénteken is megírtam, ma nem a vitorlázás illetve a víz lesz a téma, hanem ma a szárazföldön utazunk egészen pontosan 15.000 km-t biciklivel. Lássuk is Enikő és Balázs egy éves, eseménydús útjukat! 🙂
Amikor megfogalmazódott bennetek az út gondolata, mennyi idő telt el, míg cél nem lett és ezt követően mennyivel később kezdtetek neki a felkészülésnek és szervezésnek?
Az ötlet 2014. májusában fogalmazódott meg. Ezzel egyidejűleg kezdtünk el agyalni azon, hogyan lehetne az utat egy jótékonysági kampánnyal összekötni. Balázs hosszú évek óta önkéntes a Bátor Tábor Alapítványnál, így nem volt kérdés, hogy nekik szeretnénk segíteni. Csatlakoztunk az Élménykülönítményhez, ez a Bátor Tábor sportközössége, és elkezdődtek az egyeztetések. A szervezéshez is szinte azonnal hozzáláttunk. A feladatokat egymás erősségei mentén osztottuk le. Enikő a „hivatalos” ügyeket intézte, míg Balázs a bringákkal, a felszereléssel és a szponzor-szerzéssel volt elfoglalva a civil munka mellett.
Mennyi ideig voltatok úton?
Egy évig voltunk úton. 2015. március 21-én biciklikkel indultunk a budapesti 0. kilométerkőtől, és 2016. március 21-én landolt a gépünk a Liszt Ferenc Repülőtéren.
Merre jártatok?
Magyarországot elhagyva Szerbiában tekertünk, majd Bulgária, Törökország és Irán következett. Aztán az „Isztán-országokban” bringáztunk, jött Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán. A következő ország Kína volt, melynek 4 tartományát is bejártuk. Délkelet-Ázsiában Laoszban, Kambodzsában Thaiföldön, Malajziában és végül Szingapúrban kerekeztünk.
Mért pont arra?
Mindkettőnk régi álma volt eljutni Ázsiába. Ez egy remek ízelítő volt, és biztosan visszatérünk majd egyszer újra! Teljesen beleszerettünk!
Milyen felszereléssel indultatok útnak? Kellett valami extra dolog a biciklire? Vagy maga a bicikli sem volt hétköznapi?
A bringák nem voltak hétköznapiak, egy boltban sem találni meg őket. Az acélváz-szetteket Horváth András tervezte és készítette. A bringatúrázásnál sokat számít a súly, azonban okosan kell lavírozni a grammokkal. Mérlegre kell tenni, hogy mi a fontosabb, a megbízhatóság és a strapabíróság vagy a könnyebb alkatrész? Épp ezért egyik bringa sem lett egy pille darab, de talán minket és András munkáját igazol, hogy egy darab küllőnk sem tört ki a 15 000 km alatt, és más súlyosabb hiba sem fordult elő. Ami a legnagyobb extra, és egyben legsúlyosabb költség volt, az a 14 sebességes Rohloff agyváltó. Ez egy teljesen zárt rendszer, így semmilyen külső hatás nem befolyásolja a váltás-teljesítményt. Nem kellett váltót mosni és állítgatni, vagy törött váltógörgő miatt aggódni, csupán olajat cserélni, amikor eljött az ideje. Roppant egyszerű volt. András a bringák első kerekébe egy agydinamót fűzött, ami áramot termelt. A világítás ezzel működött, de volt úgy, hogy a mobilunkat is erről töltöttük. Fejenként 4 darab bringás táskába pakoltunk, ide kellett az egész életünket felmálháznunk. Ruhák, „konyha”, „fürdőszoba”, bringás alkatrészek, laptop és élelmiszer, mind mentek a táskáinkba.
Hogy készültél rá, testileg, lelkileg?
Enikő: A sport gyerekkorom óta szerves része az életemnek. Külön edzéseket nem iktattam be az indulás előtt, megmaradt a rendszeres futás, a jóga, a kerékpározás és a túrázás. Lelkileg nem is tudom, hogy fel lehet-e olyasvalamire készülni, amit még sosem csináltunk? Nem volt még ilyen hosszú bringatúránk azelőtt, nem tudtuk, hogy milyen lesz. Furcsa volt összecsomagolni, a szüleimhez szállítani az összes dobozunkat, és felmondani az albérletet. Furcsa volt belegondolni, hogy egy jó ideig csatangolunk majd a nagyvilágban.
Balázs: Én minden nap bringával jártam dolgozni, bevásárolni, ügyeket intézni. A telet is végigbringáztam. December és március között pedig gyalog és kerékpárral megcsináltuk az Alföldi Kéktúra teljes 858 kilométerét. Az is jó készülés volt fizikailag és mentálisan egyaránt, szoktuk a zord körülményeket.
Amikor megfogalmazódott benned az út gondolata, mit szóltak az ismerősök barátok? Mit szóltak az indulás előtti napokban? (itt igazából a fogadtatásra lennék kíváncsi, drukkoltak, avagy csak intettek egyet? )
Enikő: A családomat és igazán jó barátaimat először ledöbbentette a hír, aztán, miután felocsúdtak, próbáltak segíteni a szervezésben és a szponzor-szerzésben. Az indulás előtti napokban mindenki nagyon izgatott volt. Utolsó találkozások, búcsúzások, jókívánságok, véget- nem-érő telefonbeszélgetések váltották egymást. Azok az emberek, akik fontosak számomra végig drukkoltak és mellettünk álltak.
Balázs: Az igazat megvallva nem lepődtek meg nagyon. Számítottak valami hasonlóra tőlem. Büszkék voltak, hogy megvalósítjuk Enikővel az álmunkat. Drukkoltak és sokan kijöttek elbúcsúzni, út közben is sokan követtek minket a blogunkon keresztül.
Miért indultál el erre a nagy útra, mi volt az indíttatás?
Enikő: Szeretünk volna családalapítás előtt utazni egy nagyot. Mindkettőnk régi álma volt eljutni Ázsiába.
Balázs: Megélni a szabadságot és a kalandot. Megismerni egymást és önmagunkat.
Milyen nehézségek jöttek az út során?
Enikő: Meg kellett barátkoznunk a kiszámíthatatlan időjárással, a kényelmetlenséggel. Igazából ezeket mi tudatosan kerestük, többek közt ezért is indultunk el az útra biciklikkel. Nem várt nehézség volt például, amikor Balázs lánca elszakadt Kazahsztánban a semmi közepén, vagy amikor Észak-Laoszban kopogó szemekkel tekertünk napokon át. Ezekből mind-mind tanultunk, vagyis a nehézségeket is inkább leckeként értékelem.
Balázs: Voltak lelki mélypontok, de ebből segítettük egymást kilábalni. Mindig ott voltunk a másiknak támaszként. Persze voltak ezen felül apróbb műszaki problémák, de ezeket is sikerült előbb-utóbb megoldani. Azért kerékpárral nehéz nagy bajba kerülni, mert ha menetképtelenné válsz, lestoppolsz egy teherautót a következő nagyvárosig. Sokszor az időjárás okozta a nehézségeket, de ez a “csomag” része. A kerékpáros világjárás nem légkondis sétagalopp.
Mi volt az első mélypont?
Enikő: Nekem az első mélypont Törökországban volt. Április első napjaiba óriási hóviharba kerültünk. 7 kilométert tekertünk aznap, majd egy benzinkúton vészeltük át a cudar időt.
Balázs: Nem emlékszem! 🙂
Mi volt a legjobb illetve a legrosszabb esemény, élmény?
Enikő: A legjobb élmény az volt, hogy belevágtunk ebbe az útba! Ez egy életforma, egy olyan szenvedély, amit életünk végéig szeretnénk művelni! A legrosszabb élmény…A negatív eseményekből is tanultunk, és megpróbáltuk a problémákat azonnal megbeszélni és megoldani. Nem is mondanám, hogy volt legrosszabb élmény vagy esemény.
Balázs: Nincs olyan, hogy legjobb, jóból viszont rengeteg van, minden napra jutott valami. A negatív élményeket se rossznak fogtam fel, hanem egy tanulási lehetőségnek. Rengeteget lehet azokból is tanulni. Kellenek azok is, hogy fejlődjünk.
Kötődtek-e új barátságok az út során?
Enikő: Szerencsések vagyunk, mert sok jó emberrel találkoztunk az utunk során. És igen, kötődtek olyan barátságok, amik talán egy egész életre szólnak majd.
Balázs: Igen, több is, de majd az idő eldönti.
Elmélyültél önmagadban?
Enikő: Sokat meccseltem saját magammal. Az első időben sok olyan dolog volt, amit nehezemre esett elfogadni. De lassan-lassan kisimultak a dolgok, és inkább a problémák megoldásával és nem a probléma-teremtéssel voltam elfoglalva.
Balázs: Erre, a sokszor egyhangú tájakon való napokon át tartó tekerések alatt, bőven van idő.
Odaértél, mit éreztél?
Enikő: Örömöt és csendes büszkeséget éreztem.
Balázs: Azt, hogy ez nem a vége. Csak pihenőt tartunk. És folytatjuk.
Mire tanított az egész projekt?
Enikő: Többek közt arra, hogy nem érdemes sztereotípiákban gondolkodni.
Balázs: Hogy hinni kell az álmainkban, és ha akarjuk, meg tudjuk valósítani őket!
Megtennéd még egyszer?
Enikő: Ezer örömmel!
Balázs: Meg is fogjuk! 🙂
Üdvözlünk titeket újra itthon e hatalmas út után. Köszönjük, hogy megosztottátok velünk élményeiteket, kívánjuk, hogy a jövőbeli túráitok is így sikerüljenek! 🙂 Akik még többet szeretnének olvasni Enikő és Balázs útjáról az ITT teheti meg, illetve Facebookon is megtalálhatjátok őket.